Paideia

 

A Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének közös webnaplója

hétfő, december 31, 2007

Kétségbeesett kiáltások

Egy kissé ugyan megkésve, de szeretném felhívni a figyelmet azokra a nagyon fontos írásokra, amelyek pár hónapja jelentek meg az Élet és Irodalomban az irodalomtanításról. Két dolog miatt is örültem nekik. Egyrészt - és főleg -, mert végre az alapkérdéseket teszik föl. Összeomlik a közoktatás, nem kéne valamit csinálni, emberek? Úgy tűnik, nem, mert nagy visszhangjuk nem lett. Másrészt az is van, hogy magyar szakos hallgatóim olyan mértékben nem tudnak elképzelni a jelenlegitől különböző irodalomtanítást, hogy minden cikk, ami alapbabonákat kérdőjelez meg, borzasztó jól jön nekem a pedagógusképzésben.

Az alábbiakban csak egy pár idézetet szeretnék közreadni a vita (?) két írásából, hogy mindenkit ösztönözzek a továbbolvasásra.

Kukorelly EndreKukorelly Endre:
"A hatos villamos peronján egy matrózblúzos, érettségi előtt álló budai úrilány azt mondja, bele a barátnője arcába, hogy tele van a faszom, ez még lemegy, túl leszek rajta, aztán már nem lesz szükségem erre a magyarra."
"A kalandregény Odüsszeia ekképp tálalva kész halál. Serdülőket Antigoné kétségei élből lebeszélik és elijesztik (akár egy életre az olvasástól). Nem, mert nem értik, hanem mivel nem értik, mi közük hozzá. Mi benne az állat.

Túl azon, hogy osztályzat, meg tanujjá', fiacskám! Temessék már el a csókát, és húzzunk innét. Bevágja, de kísérletet sem tesz arra, hogy megértve megszerezze magának. És élvezze! Neadjisten katarzis!"

Tovább a cikkre...

Bodor Béla:

"A mai iskola vagy aránylag elviselhető hely, ahol az ember barátokat szerez és nem tanul semmit, vagy testet-lelket-szellemet nyomorító papagájképző, ahol a gyerekek azt sajátítják el, hogy a nekik feltett kérdésben megtalálják azt a formulát, amit már tanultak, és felidézzék az erre adandó helyes választ."

"Micsoda a kecske? Nem, nem állat, nem patás, nem rusnya jószág. A kecske a szegény ember tehene. A tanár mosolyog: Na látod, tudsz te, ha egy kicsit erőlködsz. Esetleg: A kecske a szavannai életközösség időzített bombája. Ez is nagyon jó. Fel kell ismerni, hogy a tanár melyik kérdezőfajtához tartozik, elő kell keresni a múltból a neki való mondatot, és alkalmazni. Ember persze így nem lesz a gyerekből, de jó tanuló igen. Aztán már az sem. Az egyetemen már csak egy hülye lesz a sok között. Az egyre gyengébb képességűek, a romló gyerekanyag egyik példánya. Egy egyetemi újság évekkel ezelőtti száma került a kezembe. Egy biológusprofesszor sztorizott a hallgatóknak: állattan szigorlaton feltette a tantárgy végzőseinek azt a kérdést, hogy hány lába van a halnak. A négy (leendő kutató biológus) vizsgázó közül egy volt, aki azt válaszolta, hogy a halnak nincs lába. A többiek kétségbeesetten keresték a kódolt választ, amire vissza kellene emlékezniük, és hülyeségeket írtak. Nem tudom, mennyire nyilvánvaló: óvodás korukban még mind a négyen tudták a helyes választ a kérdésre, mert mindannyian láttak már halat, és meggyőződtek róla, hogy a halnak nincs lába. Csaknem két évtizednyi megfeszített pedagógiai munkára volt szükség ahhoz, hogy még ezt az elemi tudást is elvegyék tőlük. A professzor egyébként érezhetően jól szórakozott ezen a teljesítményen, amiben neki magának is oroszlánrésze volt."

Tovább a cikkre...

kedd, november 06, 2007

Titkos dokumentum

Ma hirtelen felindulásomban ezt a levelet küldtem a forum@okev.hu címre. Azért oda, mert az OKÉV honlapján egy link arra biztatott, hogy tegyek fel kérdéseket a kétszintű érettségiről. És az a link erre az ímélcímre mutatott.

Kedves Kollégák!

A kérdésem ez: tervezik-e a közeljövőben, hogy az érettségi vizsga részletes követelményeit hétköznapi emberek számára is hozzáférhető módon közzéteszik a neten? Az OKM honlapján a link a net.jogtar.hu-ra mutat. Eltekintve attól, hogy ez a link jelenleg nem működik (feltehetőleg ez átmeneti zavar), szuperszámítógéppel nem rendelkező felhasználók számára használhatatlan az ott található 12 Mbyte-os html-fájl. Azt nem teszem szóvá, hogy egy ekkora html-ben nagyon nehéz tájékozódni, és egyszerűen snassz, ahogy kinéz, azt viszont igen, hogy jó eséllyel lefagyasztja az ember számítógépét egy ilyen megterhelés. Ha ehhez hozzátesszük, hogy - tudomásom szerint - a piacon nem kapható könyvformában a követelményrendszer, akkor talán jogos az állampolgári jogok csorbulásáról beszélni. Azt hiszem, jogom lenne hosszas utánajárás, kapcsolati tőke bevetése és számítógép melletti idegeskedés nélkül egyszerűen betekinteni ebbe a dokumentumba. Örülnék, ha rám pirítanának, és felhívnák a figyelmem egy egyszerű hozzáférésre.

Tisztelettel
Knausz Imre


Ha kapok választ, majd azt is közlöm.

vasárnap, október 21, 2007

Felmentés

A másik emlékem, amely Orchidea előadása kapcsán jutott eszembe, talán kevésbé örömteli. Ez is abban a kőbányai középsuliban esett meg, ahol tavaly tanítottam. Elég homogén iskola volt, a hozzám beosztott csoportokba csak egyetlen roma járt, kilencedikbe.

Rögtön az első órán közölte, hogy eddig fel volt mentve a német tanulása alól, mert diszlexiás, csak bent kellett ülnie az órán. Megkérdeztem tőle, hogy továbbra is fel lesz-e mentve. Tanácstalan volt, ezért javasoltam neki, hogy azért próbálja csak meg a tanulást, mert úgyis kezdő a csoport, és ha tényleg nagyon nem megy, akkor majd a végén nem kap jegyet. Ebbe belegyezett, és nagyon együttműködőnek tűnt. A maga módján még akkor is az volt, amikor elmondta nekem, ott mindenki előtt, hogy ő már rúgatott ki tanárt, és szerinte én túl szigorú vagyok, úgyhogy vigyázzak.

Két nap múlva, reggel 8 előtt nem sokkal, láttam, ahogy jön a srác az anyukájával, akinek olyan volt a tekintete, mint egy anyatigrisnek. Jól láthatóan a „menedzsmentet” kereste. Amikor már 10 perce ott állt, és még akkor sem fogadta senki, végül odaléptem hozzá, hogy megkérdezzem, mit szeretne. Be is mutatkoztam neki, mint a fia némettanára. Szerencsére sikerült vele megtalálnom a közös hangot, így mire becsöngettek, már meg is beszéltük a dolgokat. Kiderült, hogy épp felmentést akart volna intézni. Neki is azt mondtam, amit a fiának, és ez láthatóan megnyugtatta. Nyilván az is, hogy mondtam, ha úgy gondolja, bármikor megkereshet, sőt, ha akarja, az osztályfőnökkel együtt is leülhetünk beszélgetni. Olyan kedvesen köszönt el tőlem ez az anyuka, hogy éreztem, rendben lesz a dolog.

Így is lett, mert a fiú, bár lassan tanult, teljesen szorgalmasnak és tisztelettudónak bizonyult. Nemcsak a szülei nem jöttek többet reklamálni, hanem egyike lettem azoknak a tanároknak, akikben megbízott. Sőt, egyszer még egy jól sikerült paródiát is rögtönzött rólam az órán, és nem vette rossz néven, hogy belementem a „szerepcserébe”, és rosszalkodtam, ahogy ő szokott. :)

Egyik alkalommal a „menedzsment” fegyelmi problémák (késések, hiányzások stb.) miatt „előállította” az osztályuk egy részét. A „hivatalos” meghallgatáson is ott voltam, ám utána négyszemközt is megkérdeztem a fiút, mi a baj. Ekkor őszintén kitört belőle a válasz arra, amit „odabent” kérdeztek. Hát, utálja a tesitanárt, ezért nem öltözik át, innen a sok igazolatlan óra.

- Na, de miért utálod?- kérdeztem. -Hát, mert ő is utál engem- jött a válasz. Nem mondta, de ismerve a kollégát (egyébként ő volt az igh.) magamtól is sejtettem, miért… Aztán az osztályfőnökétől hallottam, hogy felmentették tesiből a srácot. Bár az eset igen elszomorított, én megértettem őt.

Az év végén segítettem megírni a bizonyítványokat az osztályuknak. Ekkor volt alkalmam belenézni az általános iskolás bizikbe. A roma srác elsőben jó bizonyítványt kapott. Másodiktól másik suliba járt, és már tanult németül. Azt hiszem, hármasa volt belőle. Harmadikban már megbukott, és pótvizsgán ment át. Negyediktől végig fel volt mentve.

Valahogy nem lepett meg ez a dolog. Annak viszont örültem, hogy nálam végül nem kért felmentést. Már év elején is úgy gondoltam, hogy ez valami egérút–féle, rövid távon az egyetlennek tűnő megoldás, ha a (nem is feltétlenül roma) ember gyereke kiszolgáltatottnak érzi magát. Hosszabb távon meg marad az iskolaváltás vagy - elhagyás.

Kérdés persze, hová, meddig lehet menekülni. Minden esetre ő már nem jár abba az iskolába.

Bábozás

Az október 3-i konferencián nagyon sok érdekes gondolat hangzott el. Két előadás kapcsán fel is idéztem néhány emléket.

Az egyik ilyen a bábozás. Az előadó maga egy olyan megoldással zárta a referátumát, mely egyszerű, ám nagyszerű válasz volt a fel sem tett kérdésre: Na, de hogyan, miből készítsünk bábot?

Bizony, egy rongydarab, egy fakanál, egy tolltartó is lehet báb, ha úgy akarjuk. Ezek általában bárkinél vannak otthon. Sőt. A gyerekek, ha elérjük, hogy vegyék a lapot, szívesen hoznak is otthonról dolgokat, akár a saját kedves plüssfiguráik közül is.

Így történt ez az egyik kis tanítványommal is. Ötödikes kislány volt, és a tanév végén kitalálta, hogy nyelviskolában németül akar tanulni. A szülei támogatták, beíratták egy kéthetes intenzív tanfolyamra, napi két órára. Természetesen nem az volt a feladat, hogy ennyi idő alatt kellett volna kezdő szintről felsőfokon megtanítani. :)

Látszott a kislányon, hogy nagyon komolyan veszi a dolgokat, igen szorgalmas és ügyes. Emellett igazi kiskamasz, néha még ki is festette magát egy picit. Mivel egyedül volt, elég nehéz lett volna a legegyszerűbb párbeszédeket lehetőleg változatosan gyakorolni. Ezért, hogy ne legyen unalmas, javasoltam, hogy legközelebb hozzon magának „társaságot”.

Kicsit furcsán nézett, először nem akarta érteni, hogy hogyan tudna németül tanulni pl. a nyuszija, mikor az nem is tud beszélni. Mondtam neki, hogy majd behozom neki a sünimet, és megmutatom, hogy ő tud beszélni. Igaz, a hangja igencsak hasonlít az enyémhez. Erre aztán elmosolyodott, és legközelebb jött a nyuszi is. :) Aztán, mikor meglátta az én kis állatkertemet, legközelebb még több állatkát hozott ő is.

Innentől kezdve már nem „főneveket, mellékneveket, igéket, számneveket, ragozást” tanultunk, hanem „állatóvodát játszottunk”, ahol a többnyelvű állatsereg tanult németül. Pl. bemutatkozni, számolni, és elmondani, hogy ki mit csinál, ill. megkérdezni, hogy a másikról mit kell tudni.

Mindketten nagyon élveztük, a kislány sem érezte ezt „dedózásnak”, sőt. És az eredmény sem maradt el, hiszen amit az „állatok megtanultak”, azt ő maga is. :) A végén hálából még egy kis leopárddal is megajándékozott a kislány.

Persze, most lehetne azt mondani, hogy ez egy „nyelviskola”, és a „közoktatás” nem így működik. Erre én csak egyet válaszolhatok: sajnos.

szerda, szeptember 19, 2007

Forradalom

A tüntetések eszembe juttatnak néhány emléket. Tavaly egy kőbányai középsuliban tanítottam. Év eleje volt, túl voltunk már a kilencedikesek szintfelmérőjén, az osztályozó- és pótvizsgákon. Kiderült számomra, hogy az iskola diákjainak jelentős része gyakorlatilag funkcionális analfabéta. A „rutinos” kollégák kinevettek engem, a – szerintük - „gyakorlatlan kezdőt”, hiszen „ők már tudták, hogy ez így van, ez csak nekem új.”
Amikor megkérdeztem, hogy ezzel mit szoktak kezdeni, még arra is figyelmeztettek, hogy ez nem is a mi dolgunk! Hát, akkor vajon kié?-, tettem volna fel bátortalanul a kérdést. Ám erre nem volt időm, mert addigra megkaptam a tájékoztatást, hogy mindenről a legfelsőbb politikai vezetés tehet. Bár már máskor, máshol is találkoztam ezzel az „érveléssel”, mégis lesápadtam. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy akkor szerintük mi a mi dolgunk…
Igaz, inkább utóbb, mint előbb, de kérdés nélkül is választ kaptam erre. Már tavasz volt. Ügyeletesként álltam a folyosón, és beszélgettem az egyik diákkal. Elmesélte nekem, hogy szeptemberben, történelem órán, a tanár úr kijelentette:
-Hazafias kötelességemnek tartom, hogy tájékoztassam az ifjúságot: Magyarországon forradalom zajlik, és az ifjúságnak történelmi feladata ebben részt venni! Ki kell menni a térre!
Kétszer is visszakérdeztem, hogy ez komoly-e. A diák megerősítette, és úgy tűnt, arra vár, hogy mondjam el a véleményem. Sem az eseményekkel, sem a kolléga viselkedésével kapcsolatban nem kívántam állást foglalni. Inkább megkérdeztem, hogy erre aztán kimentek-e a térre. Azt mondta, hogy ő nem, de a tesója igen.
Mivel egyiküket sem tanítottam, kicsit gondolkodtam, ki is a tesója. Aztán eszembe jutott. Ő volt az, aki szeptemberben földrajzból pótvizsgázott. Mivel a vizsga a tanáriban zajlott, akaratlanul is tanúja voltam. Az Európai Unióról kellett volna beszélnie, és annyit se tudott mondani, hogy „nagy kék zászló, tizenkét sárga csillaggal, kör alakban”.
Közben – szerencsére - becsöngettek, véget ért a folyosóügyelet. Megkönnyebbültem, de a tanári felé menet elgondolkodtam. Úgy tűnik, nekem teljesen más fogalmaim vannak arról, mi a tanárok „hazafias kötelessége”.

szerda, június 27, 2007

HEFOP -projekt és a tanszékünk

Hallgatóink közül sokan élvezhették ebben a félévben is a HEFOP 3.3.2-05/1.2006-04-0012/1.0-ös pályázat keretében zajló kompetencia-alapú tanítási-tanulási program fejlesztéseit, melyeket az egri Eszterházy Károly Főiskolával közösen végez tanszékünk. Összesen hat tantárgy keretében folytattunk kompetencia-fejlesztést: Tanterv- és tananyagfejlesztés, Pedagógiai filmelemzés, Gyermek- és ifjúsági kultúra, Projektpedagógia, Sportpszichológia és Ismerd meg önmagad. Kétségtelen, hogy e pályázati részvétel számunkra is sok új és izgalmas tapasztalattal jár, melyeket folyamatosan megosztunk majd blogunk olvasóival. Köszönjük diákjainknak az együttműködést! Ősszel folytatjuk :)

szombat, június 23, 2007

Játék és erőszak

Az Sg.hu hírül adta, hogy már négy állam tiltotta be a Manhunt 2. című számítógépes játékot. Az olasz indoklás szerint a videójáték "erőszakos, szadista és az erőszakra, illetve gyilkosságok elkövetésére buzdít". Az Sg.hu némi távolságtartással számol be a döntésekről, és azt sejteti, hogy fenntartásai vannak az adminisztratív korlátozásokkal szemben. Nos, talán igaza van. Én egyáltalán nem vagyok otthon a videójátékok világában, és egyelőre óvakodnék állást foglalni a tiltás vagy tűrés kérdésében. Ami engem sokkal jobban érdekel, hogy pedagógiailag tudunk-e mit kezdeni a problémával. Ti. azzal a kérdéssel, hogy mit néznek, mit olvasnak, mit játszanak a gyerekek a 21. század hajnalán. Jól van-e az, hogy iskolákba tereljük őket, ott próbáljuk tömni a fejüket egy halom olyan dologgal, amihez semmi közük nincs, és amiből persze nem is értenek és jegyeznek meg semmit, viszont fogalmunk sincs arról a világról, amelyben ténylegesen élnek. Így aztán esélyünk sincs arra, hogy reagáljunk az élményeikre, hiszen nem ismerjük ezeket az élményeket, és nem is akarjuk megismerni őket.

Néha olyan iskoláról álmodom, amely nem akar megtanítani semmit, de amelyben felkészült felnőttek hajlandóak megbeszélni a gyerekekkel kulturális élményeiket.

péntek, május 25, 2007

Újra itthon

E hónapban újra itthon köszönthettük kollégánkat, Dr. Ugrai Jánost, aki egy hónapos ösztöndíjjal a bécsi Collegium Hungaricumban folytatott kutatásokat. (Titokban irigykedtem is, hiszen érzékeny szálakkal kötődöm a bécsi könyvtárak Sigmund Freuddal és pszichológiával kapcsolatos részlegeihez..:-) János a 18. század végi Habsburg Birodalom oktatáspolitikájával foglalkozik, - ez hazánkban a Ratio Educationis kora - melyet birodalmi kontextusban, a Csehországi és Ausztriai vonatkozásokkal együtt kutat. E munka rövid távú fő célja, hogy 2008. májusára elkészüljön az erről szóló anyag a Habsburg Történeti Intézet számára. János, kitartást kívánok a további kutatásaidhoz!